Manapság, a világ összetetté sűrűsödött, a problémák dzsungellé szövődtek, a kiutak labirintussá váltak! Sok megoldás keresztezi az ember útját, átalakítva belső jelzőrendszerét, megcsalva eredendő tisztánlátását! Sajnos, abban segítenek ezek a rendszerelemek, hogy csak egy kicsit tévesszük el a célt! Az őrület és megtévesztés pont az, hogy a „majdnem” érzés mindig megmarad, azaz állandósul!
Ez a tévelygés korszaka az életben. Sok a hitető, aki erodálja lelkünk, hitünk. A sikertelenség még a reményünket is elveheti. Előbb-utóbb, magába fordul a lélek is, Engem is fenyegetett ez a veszély! Több, mint egy évtizede éltem és küzdöttem egy nő által, szisztematikusan tönkretett férfiként, két gyereket nevelve egyedül. Az, hogy nagy a baj, csak lassanként vált világossá! A gödörből kifelé, még a reggeli nap fénye is vakít, sőt elbizonytalanít! Ilyen esetben, ha a régi, bevált, ismert módszereimbe kapaszkodtam volna, ugyanott tartanék! Egy rendezvényen ismertem meg Amarillt. Már első alkalommal tudtam, hogy tiszta szellemiségű, tiszta lelkű ember! Azt is éreztem benne, hogy nagyon más, mint akikkel eddig találkoztam. Ez azért volt fontos számomra, mert tisztában voltam azzal, hogy kizárólag tiszta csatornán érkező tudás teheti igazán termékennyé az életem! Sőt! Az életbe vetett hitemet is vissza kell adnia!
Elvállalt! Nem értettem mit csinál és hogyan teszi azt! Amikor elküldte a kezéről készített fényképet, ami kormos volt, szinte teljes egészében, akkor láttam rá, milyen negatív erőteret vont ki a térből, melyek engem mérgeztek! Sokat nézegettem a képeket. Ami érdekes volt, hogy egyre nagyobb hálát éreztem iránta! Az események valóban elkezdtek tisztulni körülöttem! Belső változásra is szükség volt, amit először nem értettem, sőt rosszul is esett, amit mondott! Még nem álltam készen elviselni, amit kaptam. Ő mégis türelmes volt. Ez fontos volt számomra, mert a félelmeim, melyek mérgeztek és fogva tartottak, vissza-vissza tértek és árnyékot vetettek újra és újra lelkemre. Amarillnak volt köszönhető, hogy mindig visszarángatott, újabb és újabb munkája révén. Ma már úgy gondolok erre, hogy „hősi”, belső küzdelmekkel való időszak volt. Kezdek újra hinni abban, hogy az élet nem esélytelen szélmalomharc, hanem örömteli, értékes, békés sikersorozat! Mindennek kulcspontja a közös munka Amarillal, aki a teret, számomra új módon, alázattal segíti. A sikerhez a komfortzóna elhagyásán keresztül vezet az út. Hagyom el egykori önmagam, amit nem tehetnék, ha nem volna segítségül Amarill türelme, állhatatossága, és legfőképpen tudása! Nem akarom megfejteni, mert tévút lenne. Az a fontos, ami az enyém! Élni akartam a lehetőséggel, melyet rajta keresztül kaptam.
Most már élek. Váci Mihály így fogalmazza meg érzéseimet: „Aki voltam, milye messze van tőlem! Aki leszek, az már milyen közel. Már utolér, mellém lép támogat és átölel.”
Köszönöm Amarill!
Géza (mérnök)
