Évek óta ismertem Amarillt, nyaraláskor, közös társaságban mutattak be minket egymásnak. Én akkor már hosszú évek óta kerestem a spirituális feladatomat és helyemet, így tőle is megkérdeztem, hogyan lelte meg az útját. Válasza sokkolt: az élet kényszerítette ki belőle, módszerét a gyakorlatban, autodidakta módon fejlesztette ki. Engem is arra biztatott, hogy ne külső mesterektől próbáljak módszereket ellesni, hanem álljak végre a saját lábamra – és ehhez felajánlotta a segítségét is. A lelkem azonban félt és szó szerint nem hallottam a hívást, csak annyit, hogy „majd kávézzunk egyszer”. No persze; de hát Amarill biztos mindig elfoglalt, én meg ugye ki vagyok ehhez az egészhez…így a kisegér énem még évekig szorgalmasan járt különféle mesterekhez, idővel, pénzzel és szorgalommal nem spórolva. És noha csodálatos dolgokat tapasztalhattam meg, rengeteget tanulva, amiért a mai napig hálás vagyok, az a bizonyos „áttörés” valami rejtélyes oknál fogva elmaradt. Végül tavaly nyáron a Gondviselés elunta vonakodásomat, és olyan krízishelyzetet teremtett a magam s egy kedves barátnőm életében, hogy egy hét leforgása alatt ott csücsültünk mindketten Amarill kanapéján, párhuzamos tisztítás és aurarendezés keretein belül. Nem a kezelés fájt (az természetesen teljesen fájdalommentes), hanem a szembesülés. A szembesülés önmagammal, a belső – és igen, a kívülről rám helyezett korlátokkal, akadályokkal, amik miatt évekig szinte egy helyben toporogtam. Amarill alaposan letisztított, áthangolt és némileg megmosta a fejemet is, hogy miért halogattam a meglátogatását. A változás azonnal jelentkezett: úgy éreztem, mintha egy göthös kis Trabantból egy szép Volkswagenbe ültem volna át, ami jobban alkalmazkodik a „spirituális sztráda” viszonyaihoz. Az első hetekben azonban hullámzó volt a kedélyem, mert a felszabadulás és belső béke mellett megküzdöttem a haraggal és önmarcangolással, hogy miért nem voltam képes hamarabb észrevenni az intő jeleket; egy nagyon gyors gyászolási folyamatban próbáltam elengedni mindent, amit korábban tanulásról, lehetőségekről, fejlődésről képzeltem – és igyekeztem felfogni és elfogadni azt, hogy számomra már semmi sem lesz olyan, mint régen: nem lesznek szervezett tanfolyamok, áhítattal körbevett mesterek, áltatás és önáltatás. Ami lesz -ami van- az a folyamatos önfelfedezés, öröm és hála. És egy halványuló kisegér-én. Amarillhoz pár havonta ellátogatok. Az egyéni konzultációk semmire sem hasonlítanak; ő az ő egyéni módszereivel támogat, mentorál és fejleszt engem, mindig úgy, ahogyan és amire szükségem van. Ugyanis -a sztráda-hasonlattal élve – lemaradásomat behozandó átkerültem a „gyorsítósávba”. Azt hiszem, Amarillal a kapcsolatunk már teljesen az új korszakhoz igazodik – ezt és a belém vetett bizalmat pedig nagyon jó érzés megtapasztalni.
Köszönöm!
Enikő
